Képzelj el egy középkori várost, amelynek utcái február végén narancsszínbe borulnak, de nem a naplemente miatt. Az épületek erkélyeiről sálakkal integető nézők figyelik, ahogy a macskaköves utcákon csapatok százai hajigálnak egymásra több tonna érett narancsot. A levegőben narancs repül, a leve sűrűn folyik a házak között, a föld csúszik, és az egész város egyszerre nevet, kiabál és ünnepel. Ez nem káosz, nem tiltakozás – ez Ivrea, és ez a Battaglia delle Arance, vagyis a Narancsháború, Olaszország egyik legkülönlegesebb és legőrültebb karneváli hagyománya.

Egy legenda, amely vérből és szabadságból született

A Narancsháború gyökerei a 12. századig nyúlnak vissza, és egy lány, Violetta legendájához kötődnek. A történet szerint Ivrea városát egy zsarnoki herceg uralta, aki a „jus primae noctis” – az első éjszaka joga – nevében minden új menyasszonyt magának követelt az esküvője előtt. Violetta, egy molnár lánya azonban fellázadt: amikor a herceg megpróbálta meggyalázni, levágta a fejét. A város népe ekkor felkelt az uralom ellen, és a herceg palotáját porig égette.

Forrás: Jules Amigues, wikipedia

A karnevál így a nép forradalmának és a szabadságnak a szimbólumává vált. A középkori csata emlékére tartják meg minden évben a háborút a nép (a gyalogosok) és a herceg (a lovaskocsin ülők) között. Csakhogy a kardok és kövek helyett ma narancsok repülnek a levegőben.

A háború menete – 400 tonna narancs, 9 csapat, 3 nap káosz

A csata három napon át tart, a húshagyókeddet megelőző karnevál idején. A város kilenc csapatra oszlik, mindegyik saját zászlóval, színekkel és történettel. A „herceg embereit” jelképező lovaskocsik feldíszített platformokon gurulnak végig az utcákon, rajtuk páncélozott narancshajítók, míg a gyalogos „nép” az utcán állva próbálja őket leszorítani. A narancsok repülnek minden irányba – a becslések szerint évente 400 tonna gyümölcs fogy el a három nap alatt. A város szó szerint narancslé-folyóvá változik, a házak faláról csorog a gyümölcslé, a levegőben keveredik az édes és savanyú illat.

Forrás: Laurom, wikipedia

A résztvevők védősisakot és maszkot viselnek, de a csaták így is látványosak: sebek, kék foltok és ragacsos kabátok maradnak utánuk. A narancsok nem fáklyák vagy fegyverek, de amikor teljes erőből eltalálnak, bizony érződik, hogy a szabadságért harcolni itt sem gyengéknek való feladat.

Forrás: Lauron, wikipedia

A város, ami minden évben újjászületik

Az Ivrea-i karnevál nemcsak csata, hanem összetett rituálé, amely a múlt és a jelen határán táncol. A háromnapos fesztivál során felvonulások, zenei programok, kosztümös táncok és közösségi lakomák váltják egymást. A narancsháború után a város utcáit önkéntesek takarítják fel, és másnapra szinte minden újra ragyog, de a levegőben még napokig érződik a friss narancs illata, mintha az egész város egy mediterrán parfümben fürdene.

Forrás: Lupo, CC BY-SA 2.5, wikipedia

A legfontosabb jelképek egyike a piros phrygiai sapka – a forradalom és szabadság szimbóluma, amelyet a város minden lakója visel. Aki ezt a sapkát hordja, az „szabad ember”, aki részt vehet a harcban. Ez az apró textildarab emlékezteti a mai olaszokat arra, hogy a szabadságért néha még a gyümölcs is fegyverré válhat.

Miért éppen narancs?

Felmerül a kérdés: miért pont narancsot dobnak? Nos, a válasz egyszerre praktikus és költői. A 19. század végén, amikor a karnevál már virágzott, Szicíliából és Liguriából olcsón lehetett nagy mennyiségű, étkezésre már nem alkalmas narancsot beszerezni. Ezeket kezdték el a csatákhoz használni, mert élénk színük és puha állaguk látványossá és viszonylag veszélytelenné tette a küzdelmet. Ma a gyümölcsök szimbolikus jelentést is kaptak: az elnyomás elleni harc „lövedékei” lettek, a narancs pedig az élet édes-savanyú ízét jelképezi – a szenvedést és az örömöt egyszerre.

Giò, CC BY 2.0, wikipedia

A Narancsháború az olaszok egyik legfurcsább, mégis legemberibb ünnepe. Az ivreaiak számára ez nem turisztikai látványosság, hanem identitás: a közösség, az ellenállás és az összetartozás ünnepe. A város minden lakója tudja, hogy a narancsrepülésben nem az agresszió, hanem a közös emlékezés és a szabad lélek kifejezése rejlik.

Turisták tízezrei látogatják évente, sokan be is állnak dobálni, de a város szigorú szabályokkal védi a hagyományt. Nem véletlen, hogy az UNESCO a Narancsháborút az emberiség szellemi kulturális örökségének részeként tartja számon.

És amikor a nap végén a macskakövek között még csillog a narancslé, az ivreaiak elégedetten mosolyognak: mert ők tudják, hogy ez a vöröses-narancsos káosz nem más, mint egy forradalom újrajátszása – gyümölccsel, nevetéssel és szabadsággal.

Forrás:

wikipedia

Felső kép:Baldo Simone, CC BY-SA 4.0, wikipedia