Köszöntjük az Anyákat!
A védikus irodalom szerint az embernek hét anyja van: a szülőanyja, a dajkája, a guru (lelki tanítómester) felesége, a brahman (papok osztályának tagja) felesége, a király felesége, a tehénanya és a Földanya. Ezek közül a nyugati ember életében is több tekinthető meghatározónak: magától érthető a szülőanya kitüntetett szerepe, de a gyermeket tápláló dajkával, illetve gondozóval is találkozunk; a tehén a tejével táplál bennünket, ezért bánunk tisztelettel és szeretettel vele, valamint a Földanya az, aki végső soron táplál és fenntart bennünket, közvetve vagy közvetlenül.
Az édesanya adja meg azt az érzelmi köteléket, biztonságot, ami egy életen át elkísér bennünket. Ezt a szerepet veszi át később a dajka, vagy a tanító. Hatalmas lehetőség és óriási felelősség ez a szerepkör.
Móra Ferenc : Anyának
Álmomban az éjszaka
aranykertben jártam.
Aranykertben aranyfán
aranyrigót láttam.
Aranyrigó énekét
a szívembe zártam.
Ahány levél lengedez
szélringatta ágon,
ahány harmatcsepp ragyog
fűszálon, virágon
Édesanyám, fejedre
annyi áldás szálljon.
József Attila: Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam,
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő-
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
S az Anyáknak, akik már – fizikai állapotukban – nem lehetnek köztünk:
Aranyosi Ervin: Odafentről vigyáz…
Habos felhők mögül vigyáz rám egy angyal,
ha szomorú vagyok, gyakran megvigasztal.
Éppen úgy, mint egykor, mikor gyermek voltam,
mikor látta fiát bánatosan, szótlan.
Ő már felköltözött távoli mennyekbe,
én meg azért mászom dombokra, hegyekbe,
hogy közelebb legyek gyönyörű szívéhez,
s elmondjam az enyém, nélküle mit érez.
Elmondhassam neki, mennyire hiányzik,
mikor rágondolok, szemem könnyben ázik.
Bárcsak itt lehetne, örömmel ölelném,
elszállt gyermekkorom mellette meglelném.
Hiányzik jó lelke, melyből öröm áradt,
a két szorgos keze, mely el sose fáradt.
Barna, meleg szeme, mely óhajom leste,
mesemondó hangja, ha eljött az este.
Ha eljön az este, csillagokra nézek,
sok régi emléket sorra felidézek,
és amikor végre rám talál az álom
az édesanyámat benne megtalálom.
Magazin cikkajánló