Az ünnep nem csupán egy pirossal írt szó a naptárban. Nem pusztán a munka szünete, nem a rohanás ideiglenes megszüntetése, és nem is csak egy jó alkalom a díszek, ajándékok vagy ételkülönlegességek felkutatására. Az ünnep – ha őszintén fordulunk felé – a lélek csendes, mégis ragyogó megmozdulása: egy rövid pillanat, amikor újra felfedezhetjük, kik vagyunk, és miért érdemes megállni a hétköznapok forgatagában.

Minden népnek, vallásnak és közösségnek megvannak a maga ünnepei. Vannak, amelyek történelmi gyökereket idéznek, mások vallási eredetűek, megint mások a családi élet mérföldköveihez kötődnek: születéshez, házassághoz, évfordulókhoz. Mégis mindegyik mélyén ott húzódik egy közös szál: a vágy, hogy az ember legalább néha kilépjen a hétköznapiság árnyékából, és fényt gyújtson a szívében.

De vajon mit jelent tiszta szívvelünnepelni? Talán azt, hogy nem a külcsínre, hanem a belső tartalomra figyelünk. Hogy nem a legdrágább ajándékot keressük, hanem a legtisztább gesztust. Hogy a meghittség nem a gyertyák számán múlik, hanem a szavak súlyán, valamint az együtt töltött idő őszinteségén és minőségén.

A modern kor emberének egyik legnagyobb kihívása éppen az, hogy képes legyen jelen lenni. Az ünnep pedig nem más, mint a jelenlét gyakorlása: amikor testben és lélekben ott vagyunk, ahol lenni szeretnénk. Mégis sokszor éppen ekkor rohanunk a leginkább – ajándékért, ételért, dekorációért. A szeretet gesztusait tárgyakkal próbáljuk pótolni, miközben elfelejtjük, hogy az ünnep valójában nem kívül, hanem belül kezdődik. Egy mosolyban, egy őszinte ölelésben, egy kimondott „bocsánat”-ban vagy egy csendes „köszönöm”-ben.

Az ünnep tisztasága nem a csillogásban, hanem a lelki rendben rejlik. Amikor elengedjük a megfelelési kényszert, és hagyjuk, hogy a szívünk vezessen, akkor élhetjük meg igazán azt, amit régen talán „szent pillanatnak” neveztek.

Ünnepelni tiszta szívvel azt is jelenti, hogy nem vagyunk egyedül. A közösség, a család és a barátok mind hozzátartoznak ehhez az élményhez. Az ünnep összehoz másokkal: egy asztal körül, egy templomban, egy táncban vagy akár egy ölelésben újra felfedezhetjük az emberi összetartozás szépségét.

Bár minden ünnepnek megvan a maga külső formája, valójában a tartalom az, ami életet lehel belé. A gyertya lángja csak akkor világít igazán, ha valaki szívből gyújtja meg.

Azt is mondhatnánk: ahogyan ünneplünk, úgy élünk. Ha kapkodva, kényszerből és megfelelésből ünneplünk, akkor a hétköznapjaink is hasonlóvá válnak. Ha azonban nyitott szívvel, hálával és valódi jelenléttel fordulunk az ünnep felé, talán a mindennapokat is megtanuljuk „ünnepivé” emelni. Mert az ünnep nem csupán az év néhány kijelölt napja, hanem egyfajta látásmód: annak képessége, hogy a hétköznapokban is észrevegyük a csodát.

A reggeli napfényt a kávéscsészén, a gyerekek nevetését a szomszéd udvarból, vagy a csendet egy őszi estén. 

Az, hogy hogyan ünneplünk, végső soron döntés kérdése. Döntés arról, hogy figyelmet és időt szentelünk-e a családunknak, a társunknak, barátainknak. Döntés arról, hogy hálát érzünk-e azért, amink van, vagy a hiányra fókuszálunk, mert nem kaptuk meg mindazt, amire vágytunk. Az ünnep nem tökéletességet vár, hanem őszinteséget. Nem zajt, hanem szívből jövő szavakat. Nem külsőségeket, hanem belső derűt.

Ha így ünneplünk – legyen szó karácsonyról, húsvétról, születésnapról, nemzeti ünnepről vagy akár egy egyszerű családi vasárnapról –, akkor az ünnep valóban visszaadja azt az élményt, amelyet gyerekkorunkban éreztünk, amikor ünneplőbe öltözött a család.

Mert ünnepelni csak egyféleképpen érdemes: tiszta szívvel. Ilyenkor az idő egy pillanatra megáll, a fény mélyebbről ragyog, és minden, ami körülöttünk van – ember, szó és csend – egyszerre válik ajándékká.

Forrás:

Képek: pixabay