Egy nap elképzeltem, vajon mit éreznék, ha fenyőfa lennék. Nem csak egy csendben álló, díszeket tűrő karácsonyi kellék, hanem egy élő „lény”, gondolatokkal, hangulatokkal, belső monológokkal. Ha az ember fenyőfaként gondolkodik és érez, valójában saját kérdéseivel néz szembe: mi a helyem a világban? Mi a szépség ára? Mi a kapcsolat a mulandóság, a megbecsülés és az ünnep között? Olyan fenyő életébe képzeltem magam, akinek – akárcsak nekünk – több személyisége is van: hol lelkes és romantikus, hol morcos és cinikus, máskor humorral szemléli az emberi sürgés-forgást, vagy épp filozofikus mélységekbe merül az ünnep értelmén. Ez az írás ezekből a fenyő-gondolatokból született, karácsony környékén, egy kicsit játékosan, egy kicsit komolyan. Az alábbiakban négy fenyőfa „szólal meg”, mindegyik más szemszögből tekintve az ünnepre.

A fenyőfa négy arca – képzeletbeli utazás egy karácsonyfa gondolatai közt

1. A romantikus-lelkes fenyőfa

„Végre eljött az én időm! Egész évben csak álltam a hegyoldalon, és most fényekkel, csillagokkal, családi nevetésekkel vesznek körül. Meleg van, illatok, ének… talán kicsit szúrnak a díszek, de összességében boldog vagyok, hogy örömet adhatok.”

Egész évben a csend volt az én társam. A szél érintése, a hó puha terhe, a madarak óvatos beszédhangjai. Az élet lassan, méltósággal haladt körülöttem, s én csak nőttem, ágakat bontottam, szívtam a földből a vizet, a napból a fényt.

És egyszer csak eljött értem valaki.

Nem tudtam, hová visznek, de az emberek érintése különös volt – könnyed, óvatos, mintha számítana, hogy hogy érzem magam. A meleg szobába belépve olyan világ fogadott, amelyet sosem láttam: illatok, nevetés, fények, mozgás. Az emberek ünneplő hangulata körbevett, mintha az egész világ hirtelen ünnepelni akarna engem is.

A díszek hidegek voltak ugyan, néha nehéznek éreztem őket, de mégis: mikor felgyulladtak az első fények, valami egészen különös boldogság járta át a gyantát bennem. Olyan voltam, mint egy csillag, amit valaki közel hozott magához, hogy fényt vigyek azoknak, akik körém gyűlnek.

Néha csipkedtek a gyerekek ujjai, néha megmozdítottak, hogy a legszebb oldalam mutassam. De nem bántam. Ritka pillanat volt ez: a világ, amely egész évben nem vett észre, most a karácsony hangulatában rám bízta a fényt.

Nem féltem attól, ami utána következik. Abban a pár napban, amikor ott álltam a szoba közepén, éreztem, hogy szerepem van: örömöt vinni, világosságot adni, egy közös emlékké válni. És mi lehet nagyobb boldogság ennél egy fenyő számára?

Forrás: Vladislav Murashko

2. A filozofikus fenyőfa

„Érdekes… egész életemben nőttem, hogy aztán egy hétre a világegyetem középpontja legyek egy nappaliban. Fura, de van benne szépség: egy pillanatra fényt hozok a téli sötétségbe.”

A fenyők lassú létezők. Nagy lélegzetvételben gondolkodunk: évszakokban, évtizedekben, nem napokban. A hó érkezése nem esemény: ritmus. A napfény nem csoda: táplálék. De az ember…

Az ember az állandóságba hozza el a változást.

Amikor kivágnak, amikor elvisznek, amikor díszekkel borítanak be – ezek számomra nem tragédiák, hanem kérdések. Mit jelent létezni? Mi az élet célja? A fenyő erdőben töltött évei egyetlen mondatot formálnak: nőni, adni, állni az időben. De amikor karácsonykor egy otthonba kerülök, egy másik mondat kezd formálódni:

Létezni valaki pillanatában is lehet.

Az ember számára a karácsonyfa szimbólum. A fény a sötétségben, az állandóság a tél elmúlásában, az élet jele a hideg közepén. Én pedig – akár gyökérrel a földben, akár cserepesen egy sarokban, akár kivágva, akár műanyagként újra és újra – ennek a szimbólumnak adok formát, testet.

Nem mondom, hogy nem érzem a veszteséget, amikor az otthonból kikerülök. De érzem az értelmét is annak, hogy valaki számára én lettem az „ünnep fája”.

És talán ez a lét egyik titka: lehet rövid vagy hosszú, de ha fényt adtál valakinek, akkor nem volt hiábavaló.

Forrás: Jonathan Borba

3. A kissé morcos fenyőfa

„Őszintén? Tűlevelek hullanak, csengők lógnak mindenhol, valaki mindig megigazít egy égőt… és miért pont engem kell körbetáncolni? Néha tényleg olyan, mintha kiraktak volna a porondra. Legalább a majmok tudnak tiltakozni, én meg csak állok itt és próbálok nem eldőlni.”

Nézzük csak reálisan: év közben szépen elvagyok. Nincs nagy igény: kis napfény, kis víz, néha egy mókus, aki túl közel jön, és máris kész a program. Nem vagyok egy nyugtalan típus.

Aztán jön a december.

Hirtelen kivágnak, elhoznak, és máris ott találom magam egy nappali közepén, mint valami attrakció. Emberek kerülgetnek, csilingelnek, néha rajtam próbálják elérni a WiFi-t, mert hát én vagyok a legmagasabb a szobában. A gyerekek azt hiszik, hogy minden ágam golyókat akar cipelni. A macska pedig úgy véli, én vagyok a legalkalmasabb arra, amin a mászótudományát gyakorolhatja.

És igen, néha úgy érzem magam, mint a cirkuszi majom.

Megfésülnek fényfüzérrel, közszemlére tesznek, aztán amikor vége a műsornak, eltűnnek mellőlem. Ott maradok csendben, tűleveleket hullajtva, míg valaki el nem dönt rólam valamit.

Nem haragszom, de azért lássuk be: a karácsonyi lelkesedés az embereknek szól, én meg csak egy díszletté válok benne.

Mégis… néha elkap egy pillanat. Például amikor az esti fények között egy gyerek rámbámul csillogó szemmel, mintha valóban én lennék a varázslat. Ilyenkor – csak egy másodpercre – megbocsátom a csilingelő giccs összes nehézségét.

Forrás: Jeswin Thomas

4. A humoros fenyőfa

„A díszítés jó, csak a csúcsdísz… az a fejfájás. De legalább szelfiznek velem!”

Tudod, amíg az erdőben álltam, sok mindent elképzeltem arról, milyen lehet az emberek közt élni. De arra nem számítottam, hogy egyszer egy üvegből készült angyal fogja a fejemet nyomni napokig.

A díszítés amúgy mókás. Az emberek körülöttem forognak, vitatkoznak a fényfüzér egyik rejtélyes izzóján, ami mindig pont akkor ég ki, amikor minden kész lenne. A macska felméri, mennyire lenne érdemes vállalni az életveszélyes csúcstámadást. A nagypapa pedig nosztalgikusan mesél valami régi díszről, ami ’még a húszas években is megvolt’.

Én meg csak állok, mint egy enyhén túlterhelt ruhafogas.

A díszek hidegek, a fények néha forrók, és néha elviselhetetlenül viszket az a pont, ahová egy csillag vagy angyal került. De mégis… valahol élvezem az abszurditást. A karácsonyban van valami mélyen emberi: kicsit kaotikus, kicsit túlzás, kicsit érzelmes, és rengeteg szeretettel van átszőve.

És amikor a család végre leül, elcsendesedik a szoba, a fények pislákolnak, és hallom, ahogy valaki halkan azt mondja:

„Milyen szép a fa…”

Nos, ilyenkor elnézem nekik a csúcsdíszt is.

Forrás: Norexy art

Mit jelent fenyőfának lenni?

A fenyőfa hangjai valójában arról mesélnek, amit mi gondolunk a világról:

• Lehetünk romantikusak, akik látják a célját a fényadásnak.
• Lehetünk filozofikusak, akik értelmet keresnek a mulandóságban.
• Lehetünk morcosak, akik érzik a használat árnyoldalait.
• És lehetünk humorosak, akik az abszurdban is derűt találnak.

És ezek a hangok mind léteznek bennünk, amikor azon gondolkodunk: vajon helyes-e kivágni egy fát az ünnepért? Melyik a „jó megoldás”? Hogyan lehet úgy ünnepelni, hogy közben nem bántunk egyetlen élőlényt sem – legyen az növény vagy állat?

Nincs egyetlen jó válasz. Csak annyi: keressük azt a formáját az ünnepnek, amely összhangban van a saját lelkiismeretünkkel, értékeinkkel, érzékenységünkkel.

Forrás:

Felső kép: pixabay