Az 1956-os forradalom és szabadságharc a budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tüntetésével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be Csepelen november 11-én.

Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt, amely október 30-án a pártház elfoglalásával végül győzött. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásának megkezdéséhez vezetett. November első napjaiban az új kormány megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban a kezdeti hajlandóság után meggondolta magát, és miután számíthatott arra, hogy a nyugati nagyhatalmak nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget, november 4-én hajnalban a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak Magyarország ellen. A honvédségi laktanyák, repülőterek a Szovjet Hadsereg egységeinek gyűrűjébe kerültek. Az aránytalanul nagy túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott hősi forradalma így végül elbukott.

A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el. A forradalom következményeként hozzávetőleg 176 ezer, más adatok alapján mintegy 200 ezer magyar hagyta el az országot, túlnyomó többségük Ausztria felé menekülve.

1957 januárjától a forradalom résztvevőit tömegesen börtönözték be, majd sokukat kivégezték. A brutális megtorlást és a magyar nép elnyomását az ENSZ és a világ közvéleménye egyaránt elítélte.

A forradalom leverését követő évtizedekben az 1956-os eseményeket a pártállami hatalom ellenforradalomnak bélyegezte és elítélte, de a rendszerváltás során megváltozott az események hivatalos értékelése. 1989. október 23. óta ez a jeles nap kettős nemzeti ünnep Magyarországon: az 1956-os forradalom kitörésének napja és a Magyar Köztársaság 1989-es kikiáltásának napja, melyet az 1990. évi XXVIII. törvény iktatott a nemzeti ünnepek sorába. Az 1956-os események meghatározó szerepét a 2011-ben elfogadott Alaptörvény preambuluma is hangsúlyozza.

Az 1956. október 23-i budapesti tüntetés

A diáktüntetés előkészítése, október 22.

A Szegedi Egyetem diákjai október 20-i gyűlésükön pontokba foglalták demokratikus követeléseiket. Hatásukra és a poznańi munkásfelkelés hírére a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói október 22-én nagygyűlést rendeztek az egyetem aulájában. Itt elhatározták, hogy másnap délután 3 órára a lengyel néppel szimpatizáló tüntetést hirdetnek a budapesti egyetemistáknak és főiskolásoknak. A demonstráció helyszíneként a lengyel–magyar barátságot jelképező Bem József szobrát jelölték meg. A diákgyűlés elfogadta az egyetemisták híres 16 pontos követeléseit is, amelyek független, demokratikus Magyarország-képükkel már jócskán túlmutattak a pártellenzék antisztálinista elképzelésein. A felhívás első pontja a szovjet csapatok kivonását szorgalmazta.

Szétlőtt harckocsi a Móricz Zsigmond körtéren, forrás: Ismeretlen / wikipedia

Este a diákok képviselői megpróbálták beolvastatni a rokonszenvtüntetés hírét és a 16 pontot a Magyar Rádióban, az utóbbit azonban a rádió vezetői megtagadták.

Október 23.

Október 23-án reggel a diákok által meghirdetett lengyelbarát rokonszenvtüntetést bejelentette a rádió, valamint a legnagyobb példányszámú napilap, a Szabad Nép is Új, tavaszi seregszemle című vezércikkében. A 16 pont követeléseit mérsékeltebb változatban közlő vezércikk mellett a lap a Magyar Írószövetség közleményét is mellékelte, amely üdvözölte a lengyelországi változásokat. A politikai vezetés Nagy Imre körül tömörülő, háttérbe szorított része, az úgynevezett Nagy Imre-csoport (Nagy Imre, Losonczy Géza, Haraszti Sándor, Újhelyi Szilárd, Vásárhelyi Miklós, Jánosi Ferenc és Gimes Miklós) Losonczy lakásán gyűltek össze, azonban nem tudták eldönteni, hogy a rokonszenvtüntetést csak eltűrjék vagy nyíltan támogassák is. Nagy Imre határozottan ellenezte a tüntetés támogatását.

Nagy Imre, forrás: FORTEPAN / Jánosi Katalin adományozó

Az egyetemisták az összes budapesti felsőoktatási intézménybe széthordták a 16 pontot tartalmazó kiáltványt. Számos ifjúsági szervezet csatlakozott a kiáltványhoz és a délutáni tüntetéshez. A délelőtt folyamán a Petőfi Kör is csatlakozott a felhíváshoz, sőt a tüntetés vezetését is vállalta. A kör vezetői tárgyaltak a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) vezetőivel, hogy a párt nevében Kádár János beszéljen a tüntetőkhöz, Kádárék azonban elutasították a javaslatot.

Kádár János, forrás: Ismeretlen / wikipedia

A délelőtti órákban a történelmi kibékülés sikerével visszaérkezett Budapestre az addig Jugoszláviában tárgyaló párt- és kormányküldöttség, melynek élén Gerő Ernő állt. A delegáció rögtön az Akadémia utcai pártközpontba sietett, ahol azonnali, kibővített Politikai Bizottsági (PB) ülést hívtak össze. Révai József és Marosán György ellenforradalmi veszélynek ítélték a helyzetet, a tüntetés azonnali betiltását és a fegyveres rendteremtést javasolták. Ács Lajos viszont tagadta az ellenforradalmi veszélyt, és politikai megoldásként azt javasolta, hogy Nagy Imrét vonják be újra a pártvezetésbe. A PB ülését ezek után felborították az egymás után érkező küldöttségek: a Szabad Nép szerkesztősége, a budapesti pártbizottság, a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ), a Magyar Írószövetség és a Petőfi Kör vezetősége. Végül heves, személyes vádaskodásokkal tarkított veszekedés után a PB úgy döntött, hogy betiltja a tüntetést, de nem ad tűzparancsot. Délben a Kossuth Rádió megszakította tervezett adását és beolvasta a Belügyminisztérium közleményét a tüntetés betiltásáról.

A tüntetésre való készülődést ekkor már nem lehetett megállítani. A tüntetés betiltása ellen még pártszervezetek is azonnal tiltakozni kezdtek, sőt, a PB tiltó határozata ellenére a párt ifjúsági szervezete, a DISZ is úgy döntött, hogy részt vesz a tüntetésen, és felszólította valamennyi tagját az akció támogatására. A katonai akadémiák hallgatói ugyancsak támogatásukról biztosították az őket felkereső egyetemistákat. Kopácsi Sándor, Budapest rendőrfőkapitánya pedig kijelentette, hogy a fővárosi rendőrség nem fog fegyvert használni a békés tüntetőkkel szemben. A diákok követeléseihez egyre nagyobb számban csatlakoztak már a munkások is.

A párt vezetése a fő helyszínekre kiküldött PB-tagok jelentései alapján hamarosan látta a tiltás eredménytelenségét. Magának a hadseregnek és a rendőrségnek a felhasználhatósága is kétes lett, a hatalomnak csak egyetlen szilárd fegyveres ereje maradt, az ÁVH. Ezért még 3 óra előtt feloldották a tilalmat, sőt felhívták a budapesti pártszervezeteket, hogy vegyenek részt a tüntetésen, hogy a párt legalább mederben tarthassa az eseményeket. Bata István honvédelmi miniszter a katonaság tagjainak civilben való részvételét is engedélyezte. 14:23-kor a Kossuth Rádió megszakította műsorát, és beolvasta a Belügyminisztérium újabb, a tüntetést engedélyező határozatát. Ezzel egyidejűleg a párt vezetői folyamatosan küldték a fegyveres erősítést a Rádióhoz és egyéb stratégiai szempontból fontos helyekre. Az ÁVH alá tartozó Belső Karhatalom pedig megszervezte a Fő utcai börtön védelmét.

Az október 23-i tömegtüntetés

A műegyetemisták menete délután fél háromkor a Budapesti Műszaki Egyetem épületétől indult el. A Szabadság hídon átvonulva első állomásuk a belvárosi Petőfi-szobor volt, ahol egyesültek a pesti oldal egyetemeiről és főiskoláiról érkezőkkel. 15 órakor a Petőfi szobornál megkezdődött a békés demonstráció. Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, egy diák felolvasta a 16 pontot, majd a tízezres tömeg elindult az előre meghirdetett Kossuth Lajos utca – Bajcsy-Zsilinszky út – Nagykörút – Margit híd útvonalon. A délelőttös műszakból érkező munkások tömegesen csatlakoztak a fiatalokhoz, így az egyetemisták kezdetben zárt rendje mindinkább kibővült, miközben az ablakokba és a házak elé csoportosulók egyre felszabadultabb üdvözlésétől, biztatásától kísérve-támogatva vonultak céljaik felé. A tömeg folyamatosan nőtt, a reformok követelése mellett egyre inkább teret nyertek a nemzeti jelszavak.

A tüntetés végállomásaként meghirdetett Bem-szobornál Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, amely többek között a következő követeléseket tartalmazta: Nagy Imre legyen ismét a miniszterelnök, a Szovjetuniótól független nemzeti politika, nagyobb demokrácia a közéletben, az erőszakos mezőgazdasági kollektivizáció leállítása, szabad parlamenti választások, a gyárak munkástanácsok általi irányítása. Ezután Zbigniew Herbert lengyel író is köszöntőt mondott, majd Sinkovits Imre elszavalta a Szózatot. Ezután a diákok megkoszorúzták a szobrot. A tüntetők létszáma ekkor már kb. 100 000 fő lehetett, és a tömegnek igazából nem volt vezetője. Az emberek kivágták a zászlókból a szovjet mintájú címert, a tömeghez csatlakozó egyenruhás katonák pedig letépték sapkájukról a vörös csillagot.

1956. október 23-án született meg a forradalom későbbi jelképe a Rákosi-címertől megszabadított magyar nemzeti zászló amelyen egy lyuk tátongott a gyűlölt címer helyén. A fénykép kivágás egy másik képből, eredeti forrás: Pesti Srác2, szerkesztette: Rlevente / wikipedia         

A tüntetés a beszédek elhangzása után nem oszlott fel, hanem egyesek javaslatára a menet elindult a Parlament felé meghallgatni Nagy Imrét. A tömeg a Margit hídon át vonult. 17 órakor ért a Kossuth térre az első csoport, de 18 órára már a tér és a környező utcák is megteltek. Kb. 2-300 000 ember gyűlhetett össze a téren. 18:30-kor kikapcsolták a tér világítását, a tömeg azonban ott maradt. Sokáig meggyújtott újságok világítottak csak, a tömeg pedig Nagy Imrét követelte. Idővel visszakapcsolták a világítást. Végül este 9 órakor Nagy Imre megjelent a Parlament erkélyén, reformokat ígért, és hazatérésre szólította fel az embereket.

Tömegtüntetés a Kossuth téren, forrás:FORTEPAN / Nagy Gyula

A tüntetés ideje alatt Gerő Ernő és köre riadóztatták a budapesti és a környékbeli katonai egységeket. Gerő telefonon katonai segítséget kért Hruscsovtól. Este 8 órakor a Kossuth Rádió közvetítette Gerő beszédét, amelyben sovinisztának, nacionalistának és antiszemitának nevezte a tüntetést, önmagát a reformok képviselőjének nyilvánította, addigi politikáját helyesnek ítélte és a tüntetők minden követelésétől elzárkózott.

Este 6 óra körül a Dózsa György úti Sztálin-szobornál nagy tömeg gyűlt össze, és a tüntetők a Himnusz éneklése mellett fél 10 körül végül ledöntötték a csaknem 6 tonna súlyú szobrot.

 Október 23-án este 6 óra körül a MEFESZ 13. pontjának követelése teljesült: „Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le”, forrás: Fortepan adományozó HOFBAUER RÓBERT

Forrás:

wikipedia

Felső kép: 1956 logója ma a történelmi emlékezetben a lyukas nemzeti lobogó, a forradalmárok kivágták a Rákosi-címert, hogy helyreállítsák az 1948-49-ben államcsínnyel megdöntött második Magyar Köztársaság címerét: a Kossuth-címert. Forrás: alex.ch / wikipedia